7. heti tanmesénk arról szól, hogy az igazság önmagában nem elég. 

Ha nem tudod elég jól megfogalmazni vélt vagy valós igazadat, akkor érvényesíteni se tudod.

 (Kovács Barnabás „39 firkás tanmese” c. könyvéből, a szerző engedélyével.)

Élt egyszer két jóbarát, Péter és Pál. Régóta ismerték egymást, gyakran összejöttek, hogy elbeszélgessenek a világ dolgairól. Az évek során kialakult ezeknek az összejöveteleknek egy sajátos forgatókönyve is. Mindig csütörtök délben találkoztak, valamelyikük otthonában. A vendéglátó ebéddel várta a másikat, és ebéd után még sokáig diskuráltak. Üzletről, politikáról, nőkről. Ahogyan ez már lenni szokott.

Minden rendben is lett volna, csakhogy a két barát természete nagyon különbözött. Péter nagyvonalú ember volt, nem verte fogához a garast. Mindig dúsan terített asztallal, bőséges ebéddel várta barátját.

Nem így Pál, akit nagyon zsugori emberként ismert a világ. Minden fillér kiadásakor úgy érezte, mintha a fogát húznák. Így aztán, mikor rajta volt a vendéglátás sora, bizony igencsak szegényes lett a menü. Az ebéd végén Péter gyakran még éhesebbnek érezte magát, mint előtte. Nem esett ez jól Péternek, de nem szólt, hiszen az ember a barátjától néha szó nélkül eltűr olyan dolgokat, ami miatt mással már örök haragot tartana. A barátság fontos dolog volt Péter számára, ezért aztán soha nem tett szemrehányást. Rossz szájízzel, de tudomásul vette, hogy Pál vendéglátásától bizony üres marad a gyomra, míg ha ő a házigazda, akkor természetesen roskadozik az asztal.

Egyik csütörtökön ismét Pál volt a vendéglátó. Az asztalon két lábas volt csak. Az egyikben főtt rizs, a másikban két szelet sült hús. Pontosabban másfél szelet, mert az egyik sült jóval kisebb volt a másiknál. Talán egy nem túl éhes kisgyereknek elég lett volna. Talán. Péter alig tudta palástolni felháborodottságát. „Nálam hat fogástól roskadozó asztal, itt pedig másfél szelet hús két embernek!” – gondolta dühösen.

Pedig ez még nem volt minden, most jött a java.

– Hát, akkor lássunk neki! – mondta ugyanis Pál, és a rizzsel megrakott tányérjára tette a lábasból a nagyobbik szelet húst. Majd jóízűen falatozni kezdett.

Péter döbbenten meredt barátjára és a lábasban maradt fél szelet sült húsra. Nem bírta tovább, dühösen kifakadt.

– Már ne is haragudj, barátom, de ez mindennek a teteje! Évekig hallgattam, soha nem róttam fel neked a szegényes vendéglátást, pedig tudom, hogy úri lakomára is bőven telne a vagyonodból. De ez azért már mégiscsak sok! Nem elég, hogy kettőnk részére összesen másfél szelet húst raksz az asztalra, de ráadásul magadnak veszed ki a nagyobb szeletet!?

– Nem értelek. – válaszolta Pál – Hát persze, hogy a nagyobbik szelet húst vettem ki. Ez teljesen rendjén való, most vannak a húsok megfelelően elosztva. Úgy ahogy annak lennie kell. Mi a bajod? Engedd meg, hogy megkérdezzem, te melyik húst vetted volna ki?

– Hogyhogy melyiket? – mondta dühösen Péter – Természetesen, ahogy azt az udvariasság előírja, a kisebbiket!

– Hát, ez esetben végképp nem értelek. Azt mondod, hogy te a kisebbik húst vetted volna ki a lábasból. De akkor mi a bajod, hiszen a kisebbik hús ott van a lábasban.

Vedd ki, és láss hozzá! Jó étvágyat!